2012-09-10 10:07:46• hírek • Józsa János

Mondtam is, innen nincs kijárat...

A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek hamarosan kilencven éves rendtársával, Körtvélyesi M. Szimplicia nővérrel idéztük fel az 1944-es bombázások történéseit.

- Riporter: Nővér, hogyan emlékszik vissza Szatmárnémeti bombázására, és az azt közvetlenül megelőző időre?

- Körtvélyesi M. Szimplicia: Húsvétkor kiadták a vakációt a gyerekeknek, és megmondták, hogy nem kell visszajönni, majd csak, ha hívják őket, mert akkor már zavargások voltak. A fiatalságot hazaengedtük. Volt aki vonattal ment, volt pedig, aki azokon a szekereken tért haza, amelyeket berendelt a Városháza faluhelyről. Ketten már az úton meghaltak, mert bombaszilánk érte őket. Mária Sigismunda vitte haza a lánytestvérét - aki itt tanult -, és mindketten a szekéren meghaltak.

Este jött a rádióban a hír, hogy elindultak a gépek: „Nyírség, zavarórepülés, zavarórepülés!". Ez jött minden héten kétszer, háromszor, néha minden este. Be voltunk osztva szolgálatba. Az alsó folyosón, az alsó szobában be volt állítva a rádió, és minden este nyolc óra előtt, vagy nyolc óra után ott ült a két nővér, aki egyszerre hallgatta, hogy jelezzék, ha zavarórepülő jön. Ha beléptek a határon, akkor húztuk a vészcsengőt, és mindenki ment az óvóhelyre. Aztán hallottunk, hogy Nagykárolyban bombáztak, hogy tizenkét bombát löktek az olajgyárra, de ez nem érte a gyárat, hanem túlment rajta. Itt is, ott is bombáztak. Szatmárnémetiben az állomás környékén, a Szamos partján dobtak le párat.

Akkor talán észrevették, hogy nálunk a gimnáziumban német sebesült katonák voltak elszállásolva, itt, a képzőben pedig magyar sebesült katonák voltak. Jöttek a repülők, először húzták a fehér vonalakat, megcsinálták a rajzot a város felett, és erre mondtam, hogy: „Addig rajzolnak bennünket ezek a 'fehér galambok', az angolok, míg egyszer sorra kerülünk. Mi leszünk az első bomba áldozata."

Eljött a tizenhatodika, szombat - akkor nem én voltam szolgálatban. Este nyolc óra tizenöt perckor húzták a vészcsengőt, és akkor is lementünk az óvóhelyre. Le volt készítve mindegyiknek az ágyából a matrac a kőre, ágyneművel, a Jézuskát minden nap lehozatták velünk oda - volt egy kis mélyedés, ott csináltunk egy oltárt neki. Auguszta nővér meg volt bízva, hogy, ha nem jön be pap estére, mire a riadó lesz, akkor vigye le az oltáriszentséget oda, és a nővér minden este le is hozta. Meg voltunk bízva öten - két betegápoló nővér és három segítője -, hogy elsősegélyt nyújtsunk, ha szükséges. Oda voltunk rendelve a bejárati ajtóba felszereléssel, kötőszerekkel, ládával, ha a nővérek megsérülnek. Aztán hallottuk, hogy az ablakok kitörnek, a malter téglástól hull... Mondtam is, hogy innen nincs kijárat, mi innen nem szabadulunk ki. De megszabadultunk.

- Riporter: Hallották, hogy mi történt a Püspöki Palotával?

- Körtvélyesi M. Szimplicia: Tyukodi tisztelendő úrtól hallottuk, hogy mi történt a Püspöki Palotával, az óvóhelyen levőkkel, és, hogy a nővér az utolsó percben is Máriához énekelt. Wagner Julianna M. Salviana nővér volt az, ő egy hónappal azelőtt ment ki a Püspökségre. Ő volt a legfiatalabb. Azelőtt együtt dolgoztunk három évig az internátusban a gyerekek között. A takarításnál, az ebédlőben, mindig együtt voltunk. Egy évvel volt időseb, mint én. Július tizenkilencedike után, ahogy a gyerekek elmentek, én lent vágtam a nagy ebédlőben a kenyeret. Jött tízóraizni, és mondta nekem: „Gondold meg, elhelyeztek a Püspökségre. Olyan nem szívesen megyek, de a papír a kezemben van, menni kell. Valami rossz előérzetem van." Ez Vince nap után volt, és szeptemberben már meghalt. Nagyon sajnáltam, nagyon szerettem. A másik három nővért is ismertem, ők idősebbek voltak, a háztartást vezették a Püspökségen, de Salvianaval együtt dolgoztunk.

Eszembe jut Kovács nagyságos úr, a diri - már úgy mondtuk neki -, aki minden nap hat órakor járt hozzánk mondani a konvent misét. Ő mindig azt mondta, hogy bombázásokra neki nagyon jó búvóhelye van az emeleten, a két ajtó között. De aznap, a vacsora után csak lement az óvóhelyre és ott halt meg, míg az az ajtó, amiről beszélt nem nyílt meg, egyben maradt.

- Riporter: Mikor mentek a romokhoz a nővérek?

- Körtvélyesi M. Szimplicia: A mentésekhez nem mehettünk, de amikor a koporsókat kihozták, akkor mentünk, mert ott volt a négy nővér is.

- Riporter: Később is voltak bombázások?

- Körtvélyesi M. Szimplicia: Vasárnap is volt riadó, és kedden újra bombázás, akkor megint a közelben kaptunk bombát. Tyukodi tisztelendő úr volt lent velünk, és mondta: „Kedves nővérek, veszélyben vagyunk, a halálra kell készüljünk, feladom az abszolúciót, az általános feloldozást, megáldozunk, és készülünk a halálra, mert innen nincs kiút, nagyon körülvettek bennünket." Aztán elmúlt a veszély, lecsengettek, hogy elmentek a repülők - mert mindig csengő jelezte, ha elmentek -, kijöttünk, és az épület állt, a templom állt, majd ahogy kijjebb jöttünk, egy bombát találtunk a lépcsőn. Az leesett, és nem robbant fel, nem nyílt ki. Jöttek is a német katonák, akik itt voltak az udvaron, és mondták, meg ne közelítsük, később pedig elvitték. Akkor még volt riadó szerdán és csütörtökön, de már másfelé dobtak le egy-egy bombát a városban, vagy a Szamos parton.

Ahogy elmúlt a bombázás, minden csupa rom volt. Az volt a szerencse, hogy ahogy elment a fiatalság, a bombázás előtt, mi, akik itt maradtunk a házban, leszedtük a belső ablakokat, és lefektettük a földre. Mondták is a szegény öregek, hogy: „Mit csináltok? Ha bomba ér, az is tönkre megy, mert az porrá ver mindent!" De megmaradtak! Bombázás után mindet, az egész házon fel tudtuk tenni úgy, hogy másfelé sehol egy ablak nem volt, de a mi házunkon a belső ablak mindenütt rajta volt. Akkor telt az idő, mondták, hogy visszavonult a német és a magyar csapat, elszállították a sebesülteket, és jön az orosz, az angollal, akik bombáztak. És jöttek is tankokkal az utcán. Borzasztó volt, mert lövöldöztek az itt maradt német és magyar katonák az ablakból rájuk, olyan csetepaté volt, hogy csoda.

Amikor bejöttek az oroszok, megint nem volt nyugalmunk, mert a katonák minden éjszaka zörgették a portát. Szerencse, hogy volt két nővérünk, akik jól tudtak oroszul, mert ukrajnaiak voltak, csak itt szolgáltak az anyaházban. Azokat tettük éjszakára a portára. Egyik este, egy tiszt jött egy katonával, és mondta, hogy ő a városparancsnok, és kérdezte, hogy mi ez az épület? Mondta neki a nővér, hogy a Szatmári Irgalmas Nővérek háza. De az orosz tiszt közbevágott: „Nem igaz, mert én a csapatommal nyolc bombát löktem arra a házra, és az szőnyeg." Az orosz tiszt aztán megígérte, hogy ezért megvédi ezt a házat. Egy katonának sem volt szabad megközelíteni a portaajtót. Addig ugyanis annyit futottunk fel a padlásra, mert rettenetes volt, amit csináltak a fiatalokkal a városban. Amikor szólt a vészcsengő, hogy megközelítették a portát, akkor nekünk szaladni kellett fel a padlásra, és lemenni a bunkerbe.

Ahogy a tiszttől hallottuk a nyolc bombát, el is kezdtünk tanakodni, hogy vajon hova estek le. Egyet korábban meg is találtunk, ami az oratóriumra esett és nem robbant fel - azt vitték el a német katonák. Aztán, ahol most áll az internátus, ott a kerítéstől beljebb esett egy, és lerombolta azt, kutat ásott. Akkor volt egy kis épület, a mosoda, annak a háta mögött még egy nagy kráter, úgy, hogy kikotorta a földet. A gimnáziumnál, túloldalon, a sarokházat szőnyeggé verték. A Vörösmarty utca sarkán volt egy diótörő gyár, és azt is pozdorjává verte több bomba. És ez mind ennek az épületnek jött, mert itt voltak a katonák. Ha azt mi megkapjuk ezen a sarkon, akkor az összes nővér meghal. De sem a nagy épületnek, sem pedig a gimnáziumnak, a képzőnek semmi baja nem lett. A Jóisten megvédett, hogy az az egy sem robbant fel, ami az oratóriumra esett.

Később, december 12-én megkezdtük a tanítást az utolsó évesekkel, hogy azoknak ne vesszen kárba a négy év tanulás, majd másik évben már rendesen kezdték a tanítást, de nem sokáig ment már, mert '48-ban államosították. Jött a kommunizmus.

- Riporter: Aztán beszéltek még a bombázásokról?

- Körtvélyesi M. Szimplicia: Ó, de hányszor. Úgy eszünkben van. Tegnap, amikor hallottam, hogy lesz a megemlékezés, akkor is átéreztem azt, ahogy volt ott. Az a durranás, a robbanás, ahogy estek az ablakok. Mondtam, itt nincs menekvés, csak a halál... Aztán, az ember csak belenyugszik, mert csak már mindjárt hetven éve. De nehéz, olyan nehéz, ha az ember hall róla, mert sok mindenen mentünk keresztül.

Kapcsolódó hírek:
Legfrissebb apróhirdetések:
További friss hírek:
Valutaváltó:


# Orosz-ukrán háború # koronavírus # baleset # harmadik híd # körgyűrű # vakcina # Nagykároly # Szatmárnémeti
Kiemelt hírek:
Promó: